A keresztyén misszió alapvető megbízatásátés világos rendjét Jézus Krisztustól kaptuk: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Mt 28,19). A tanítvánnyá tétel nem pusztán kapcsolatok építését jelenti, hanem elhívást a bűnből, megtérést, és új életet Krisztusban. A mai missziógyakorlat számos esetben egyre inkább eltér ettől a biblikus küldetéstől. Egyre gyakrabban tapasztalható az a törekvés, hogy keresztyén közösségek úgy kívánják elérni a világot, hogy közben önmagukat hozzá formálják – sokszor saját hitük, rendjük és meggyőződésük kárán.
Egyik leggyakrabban hivatkozott fogalom az alkalmazkodás elve. A teológiai gondolkodásban ez a kifejezés arra utal, hogy Isten az Ő örök igazságát emberi formában, érthetően és számunkra hozzáférhető módon közölte. Isten Jézus Krisztusban lehajolt hozzánk, de nem lett bűnös, nem szűnt meg szentnek és igaznak lenni. Krisztus emberré lett, de nem törölte el istenségét. Ez az evangélium lényege: Isten alkalmazkodott hozzánk, hogy megváltson, nem pedig azért, hogy minden ember közül egy legyen és így elfogadtassa magát.
A mai tévút ezzel szemben az, amikor a keresztyén ember vagy közösség a világhoz való alkalmazkodást már nem az evangélium érthetősége, hanem a társadalmi elfogadottság érdekében vállalja. A mai divatos missziói gyakorlat fő üzenete az, hogy „mi is pont olyanok vagyunk, mint ti” – és ennek érdekében gyakran félreállítjuk a kényelmetlen igazságokat: a bűn realitását,
a megtérés szükségességét, az ítélet valóságát, vagy éppen Isten szentségét. Ha az egyház az evangélium súlyát elhagyja, csak azért, hogy könnyebben elfogadható legyen, akkor már nem a világot akarja Krisztushoz vezetni, hanem önmagát a világhoz idomítani.
Tegyük fel a kérdést: Miért jelent ez veszélyt? Azért, mert számos történelmi tapasztalat tesz bizonyságot arról, hogy a világhoz alkalmazkodó keretek, kifejezések és gyakorlatok visszahatnak a teológiára. Ha az alkalmazkodás a misszió tekintetében arra késztet, hogy feladjuk eredeti értékeinket, az a teológia szintjén Jézus Krisztus istenségének tagadását eredményezi. Látható számunkra, hogy ahol önmaguk elfogadtatásáért lemondtak az egyházak hitvallásaikról, ott Krisztus már nem Úr, nem Isten, csak egy jóságos barát, egy ókori coach, aki életvezetési tanácsokat ad, amely tanácsokból egyéni preferenciák szerint szemezgetnek.
A Heidelbergi Káté 86. kérdés-felelete világosan megfogalmazza, miért éljük engedelmességben az életünket: nem azért, hogy tetszést arassunk, hanem „hogy a sok jóért Isten iránti hálánkat egész életünkben megmutassuk”, „hogy ki-ki a maga igaz hitéről a hit gyümölcseiből bizonyosságot szerezzen” és “hogy istenfélő életünkkel másokat is megnyerjünk Krisztusnak”. A világ számára nem az alkalmazkodó egyház lesz vonzó, hanem az a közösség, amely bátran vállalja hitét, valamint amelyben láthatóvá válik a megtisztított élet és a Krisztussal való élő kapcsolat.
Az igazi misszió nem önfeladás, hanem bátor tanúságtétel. Nem szimpátiaküzdelem, hanem kihívás: „okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával” (Róm 12,1b-2). Krisztushoz hívni az embereket azt jelenti, hogy meghívjuk őket az Ő igazságába. Ehhez viszont az kell, hogy mi magunk is ebben járjunk és ezt bátran vállaljuk akkor is, ha ez szembemegy az éppen aktuális világi fősodorral.
Ha evangéliumközpontú missziót kívánunk végezni, akkor az alkalmazkodás nem cél, hanem eszköz. Viszont ha az alkalmazkodás az evangélium helyére kerül, akkor többé nem misszió, hanem önfeladás. Nem Krisztus hívása, hanem a világ tetszésének keresése. Pál saját példájával inti korunk keresztyéneit is: „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal 1,10)
