Ma már szinte általánosan elfogadott nézet szülők részéről, hogy gyermeküket nem iratják be hittanra, nem hozzák el gyülekezeti alkalmakra, mert nem akarják befolyásolni, és a gyermek önálló döntésére akarják hagyni, hogy érdeklődik-e a hit iránt, vagy sem. Ilyenkor hangzik el korunk egyik legnagyobb tévhite: “ha felnő, eldönti”.
A Biblia több helyen beszél arról, hogy Jézus a gyermekeket is magához hívja. Például: “Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Márk 10,13-14). Ezt teológiai szempontból vitathatatlan alapvetésnek tekintem. Jelen írásban a fent említett tévhit nevelési, szülői felelősségvállalási, kulturális önellentmondásaira reflektálok.
Nem létezik értékmentes nevelés semmilyen területen. A “ha felnő, eldönti” tévhit arra a valótlan előfeltevésre épül, hogy nevelés tekintetében bizonyos kérdésekben lehetséges semleges álláspontot foglalni. A “semlegesség” képzete ma igen nagy divat, de valójában mind társadalmi, mind nevelési tekintetben nem létezik olyan, hogy “semleges”. Egy gyermek a fogantatásától kezdve – képességeihez mérten – folyamatosan letapogatja, tanulja a környezetét. Vannak, akik klasszikus zenét játszanak a még “pocaklakó” magzatnak, mert egyes kutatások szerint a nyugtató zene jótékony hatással lehet a fejlődő szervezetre. Miután egy gyermek megszületik és kinyitja a szemét, elkezdi szivacsként szívni magába az információkat a világról. Egy gyermek figyeli szüleit, és általánosan elfogadott tény, hogy egy gyermek elsődleges szocializációs közege a családja. Fontos kérdés, hogy mit lát otthon egy gyermek. Hozok néhány szándékosan sarkított példát. Együtt eszik-e a család, vagy külön? Ha együtt, akkor megtanulhatja, hogy a családi közösség fontos. Ha külön, akkor még olyan következtetéseket is levonhat, hogy a család az pusztán több ember közös élőhelye, semmi több. Látja-e könyvet olvasni a szülőket, vagy nem? Ha igen, megtanulhatja, hogy az olvasás és az önálló ismeretszerzés alapvető elemei a felnőtt életnek. Ha nem, akkor kialakulhat az a kép, hogy a felnőtt életnek nem része az olvasás és az önálló ismeretszerzés. Mondanak-e hálaadó imádságot otthon étkezés előtt, vagy nem? Ha igen, megtanulhatja, hogy hálát kell adni az ételért. Ha nem, akkor pedig azt tanulhatja meg, hogy az étel természetes és nem is fogja sokra tartani. Ezekkel a példákkal azt kívántam szemléltetni, hogy minden, amit teszünk, vagy nem teszünk, üzenetet küld a gyermeknek. Tetteinkkel és mulasztásainkkal egyaránt példát adunk, és így neveljük is gyermekünket.
Ugyanez igaz a hit kérdésében. Akik nem imádkoznak a gyermekek előtt, nem iratják be hittanra, nem viszik el gyülekezetbe a gyermeket – mert ha felnő majd eldönti – azok a szülők valójában a hit nélküli életre nevelik gyermekeiket. Volt alkalom, amikor egy olyan fiatal felnőttel találkoztam, akit az említett tévhitben neveltek. Eredetileg természetesen ateistának tartotta magát. Beszélgetésbe elegyedtünk, amely során érdeklődni kezdett a hit iránt. Amikor elkezdtem “beavatni” őt a keresztyén hit dolgaiba, hamar kiderült, hogy semmilyen ismerete nem volt se a Bibliáról, se Istenről, se egyházról. A beszélgetés alatt megtapasztaltam, hogy ez az ember egészen máshogy gondolkodik, mint én. Kiszolgáltatottnak érezte magát, bizalmatlan volt az embertársaival és a világgal szemben, de sóvárgott a hit után. Hamar kiderült számomra, hogy nem azért tartotta magát ateistának, mert meggyőződött róla, hanem mert nem ismerhette meg az élő Istent korábban, így jobb híján maradt a hit nélküli élet. A valóság az, hogy a “ha felnő, eldönti” tévhit nem az önálló döntésnek ad teret, hanem – ismeret hiányában – éppen elrabolja a felelősségteljes döntés lehetőségét.
Érdekes kérdés, hogy az un. “érték-semleges” nevelés miért csak a hit területére érvényes. Akik semlegesek kívánnak maradni, azok ugyanúgy rászólnak a gyermekünkre, hogy ne dobálják az iszapot másik gyermek szemébe. Ugyanúgy elmondják, hogy “Tessék szépen köszönni a nagyinak!”. Ezek vajon nem értékek? Véleményem szerint ez is azt támasztja alá, hogy bizonyos értékek fontosak, de a “ha felnő, eldönti” nézet kifejezetten a hit nélküli életre való nevelésnek a rejtekhelye. Ha valóban erről van szó, akkor ez további kérdéseket vet fel. Ha nem engedik, hogy a gyermek Istenről halljon, mert “ha felnő, eldönti”, akkor a gyermek ne tanulja meg az iskolában Ady Endre “Az Úr érkezése” és “A Sion-hegy alatt” című versét? Vagy ne tanulja meg éppen a Himnuszt? Vagy ezek pusztán a kultúra részei? Folytassuk akkor a kultúra kérdésével.
Egy társadalom kultúrája rámutat kollektív múltjára, hitvilágára, világnézetére. A kultúra kérdéskörében nem szabad elsiklani azon igazság mellett, hogy egy kultúra nem létezik önmagában. Az mindig valamilyen narratívára, eredettörténetre épül fel. Ugyanígy az úgynevezett “néplelket” is közös történetek határozzák meg. Magyarországon az elmúlt ezer évben keresztyén kultúra alakult ki. Körülvesznek minket a templomok, legnagyobb ünnepeink egyházi ünnepek. Ez akkor is így van, ha valaki nem szimpatizál a vallással. Sőt! A legtöbb magyar ateista hitű ember is az élet hétköznapi kérdéseiben keresztyén módon, keresztyén értékrend mentén dönt. Megváltoztathatatlanul átjárja gondolkodásunkat a keresztyén világszemlélet. Életszemléletünk nagy igazságai keresztyén igazságok. Hozok néhány példát.
“Ha kicsi is vagy, ne engedd, hogy elnyomjanak a gonosz nagyok! Légy bátor és állj ki magadért!” – Ez Dávid és Góliát történetének egy hétköznapi tanulsága. Nem elfeledve, hogy a kicsit Isten emeli fel.
“Nem szabad elvenni másik gyermek homokozólapátját!” – “Ne lopj!”, Tízparancsolat.
“A gyermek hallgassa meg és fogadja el a szülői intelmeket” – “Tiszteld apádat és anyádat!”, Tízparancsolat.
Szeretnénk, hogy a gyermek felnőttként kiegyensúlyozott legyen, ne csapongjon össze-vissza a világban – “Ne legyen más istened rajtam kívül!”, Tízparancsolat.
Ha egy gyermek felnőttként meg akarja érteni a társadalmat, és annak felelősségteljes tagja akar lenni, akkor elengedhetetlen, hogy ismerje annak eredettörténeteit. És ezen a ponton újra felmerül a kérdés: Hogyan hozhatna önálló döntést felnőttként egy gyermek, ha nem ismeri azt a világot, amelyet érintő kérdésekben döntést kell hoznia? Az a szomorú megállapításom, hogy a “ha felnő, eldönti” nézet egy önellentmondásokra épülő tévhit, amely nem önálló döntésre neveli a gyermeket, hanem éppen bizonytalan, bizalmatlan és talajvesztett életre.
Egy gyermeknek joga van megismerni társadalmának kultúráját, a kultúra mögött húzódó eredettörténeteket és hitvilágot, hogy megértse és tájékozódni tudjon abban a világban, amelybe beleszületett.
